Kilencedik fejezet

Egy héten belül a többi Jedi-jelölt is megérkezett az Akadémiára. A Nagyszentély megtelt élettel, színekkel és nevetéssel, vagyis mindazzal, ami sejtésem szerint nyomtalanul eltűnt innen a Halálcsillag megsemmisítését követő ünneplés után. Viszont arra az ünnepségre sötét árnyékot vetett a megannyi bajtárs halála, mialatt mi bizakodva vártuk a jövőt, ami sokkal boldogabbá tett minket.

Skywalker mester lehetővé tette számunkra, hogy egyéni alapon közelítsünk a felkészülés felé. Tartott ugyan közös foglalkozásokat és előadásokat, ám az időnk java részében elég nagy mozgásteret adott nekünk. Nekem hiányzott ugyan az a fajta bajtársias légkör, ami a KorBiz Akadémiáján alakult ki a hallgatók között, de azt is tudtuk, hogy új utakon járunk, és létfontosságúak vagyunk az Új Köztársaság számára. Ez a tudat eléggé nyomasztott minket, és egy keményebb, nehezebb felkészítő program könnyen végződhetett volna azzal, hogy mi, a tanítványok egymásnak esünk.

Természetesen még így is kialakultak bizonyos ellentétek. Miután felbátorodtam Luke azon kijelentésétől, miszerint azt szeretné, hogy mindannyian jól érezzük magunkat, hajnalonként felkeltem, és futottam egyet az esőerdő ösvényein. Azzal, hogy korán talpon voltam, lehetőségem nyílt végignézni azt, amit magamban prizma viharnak neveztem el. Amikor a hold a gázóriás mögött, sötét árnyékba borulva utazott, éjszakánként erősen lehűlt a levegője. A légkör felső rétegeiben jégkristályok képződtek, és amikor a hold kiért a gázóriás takarásából, milliónyi apró prizma törte meg a napfényt. A fény táncolt és sziporkázott odafent, és az égbolt szeszélyesen villódzott, mintha ezerszínű villámok csapkodtak volna a magasban. Amikor először megláttam, azt hittem, hogy egy flotta bukkant fel, az orbitális pályákon, és tűzharcba bocsátkozott egy másik flottával.

De hamar rájöttem, hogy nincs miért aggódnom, és onnan kezdve kivártam, hogy újra végignézzem az égi tüneményt. A felfedezésemet a társaimnak is elmeséltem, mire másnap hajnalban néhányan kivonszolták magukat a jó meleg ágyból, hogy megszemléljék a ritka látványosságot. Az égre meredve ácsorogtak, mialatt én magam bemelegítettem, hogy felkészüljek a futáshoz. Aztán, amikor elindultam, még egy pillantást vetettem a többiekre, észrevettem, hogy egyikük nem a prizmavihart, hanem engem követ figyelemmel. Gantoris.

Tudatában voltam, hogy a kiképzés során óhatatlanul kialakulnak majd személyi ellentétek, de abban reménykedtem, hogy a közös célnak köszönhetően ezek legfeljebb jelentéktelen vitákba torkollnak. Gantoris, ez a magas, széles képű férfi, aki hosszú haját egyetlen copfba fonva hordta, nemrégiben még a falujának elöljárója volt. Különleges képességei segítettek a népének, hogy fennmaradjon, és rendelkezett mindazon vonásokkal, amelyek révén vezér válhatott. Itt, az Akadémián is ennek megfelelően viselkedett, és tény, hogy meglehetősen túlméretezett önérzettel bírt. Nem szokott hozzá, hogy bárhol, bármikor második legyen bármiben, és azt hiszem, úgy gondolta, hogy azért futkosok hajnalonta az erdőben, inert így akarom behízelegni magam Skywalker mester kegyeibe. Igazából azért hajszoltam magam, mert eléggé makacs alak vagyok. Még a megérkezésem előtt eldöntöttem, hogy formába kell lendülnöm annak érdekében, hogy jól boldoguljak, és ha nem folytattam volna, azzal beismerem, hogy tévedtem. Nem Gantoris volt a csapat egyetlen tagja, aki túlméretezett önérzetet mondhatott magáénak, és az enyém is nehezen viselte volna el annak beismerését, hogy valamiben nem volt igazam.

Igyekeztem nem törődni Gantoris zordon tekintetével, és megpróbáltam élvezni a futást. Az esőerdő és a magas páratartalom eléggé megnehezítették a dolgomat. Jóllehet a környéken kóborló runyipok falkái elég gyakran vonultak az ösvényeken ahhoz, hogy ezernyi pacalenyomatot hagyjanak maguk után, a helyi vegetáció szemlátomást feltette magában, hogy visszahódítja az elrabolt földsávokat. Ha éppen nem a földből kiálló, bütykös gyökerek próbáltak elgáncsolni, akkor a nebula-orchideák kemény, tüskés gyökerei igyekeztek végigkarmolni az arcomat. Ezek a növények amúgy lenyűgözően néztek ki, a virágaik olyan árnyalatokban pompáztak, amelyekhez még csak hasonlót sem láttam. Azon is elgondolkodtam olykor hogy vajon miféle mintázatokat fedeznének fel a szirmokon azok a teremtmények, akik az ibolyántúli fénytartományokban is látnak, mint például Ooryl.

A magas páratartalom komoly megterhelést jelentett, általában az első kilométer megtétele után a verejtékem már átáztatta a ruházatomat. Futás közben jócskán eltávolodtam a Templomtól, egészen a Kéklevél-kolostorig. A név alapján először arra számítottam, hogy az épületet azok a kék levelű bokrok veszik körül, amelyek számos tisztást meghódítottak az erdőben, de tévedtem. A név onnan származott, hogy ennek a kisebbfajta templomnak a falait és ajtóinak környékét levél formájú vésetek díszítették. Egyszer sem léptem be a belsejébe, de Skywalker mester elmesélte, hogy egy kék kristály található ott, amelyben különös erők rejtőznek. Azt is elmondta, fogalma sincs az eredetéről vagy a rendeltetéséről, és rám hagyta, hogy oldjam meg a rejtélyt a szabadidőmben - persze, ha lesz valaha szabadidőm.

Futás közben a legnagyobb veszélyt az erdőben élő állatok jelentették. Ha belefutottam volna egy rajnyi piranja-bogárba, a Jedi pályafutásom hamar véget ért volna. A kék rovarok állítólag rövidebb idő alatt tépték le a húst a csontról, mint amennyi a javáknak kellett, hogy szétkapjanak egy siklót. Szerencsére a fák koronájának felső részében éltek, továbbá a többi teremtmény torka szakadtából bömbölve, vijjogva, rikácsolva, valamint más módon riasztva menekült előlük.

A kék és aranysárga bundás woolamanderek hordákba verődve mozogtak a rengetegben, és gyakorta szórakoztatták magukat azzal, hogy leveleket, gyümölcsöket és ágakat dobáltak az alattuk áthaladókra, vagyis mindent, ami a mancsuk ügyébe akadt, néha egész rovarfészkeket is. Hamar megtanultam nem kedvelni a woolamandereket, és azon kaptam magam, hogy csendesen szurkolok a portyázó stintariloknak, amelyek úgy kúsztak-másztak az ágakon, akár egy felderítésre és megsemmisítésre küldött hadsereg katonái. Ezeknek a rágcsálóknak elég foguk és elég erős állkapcsuk volt ahhoz, hogy egész falatokat harapjanak ki akár a náluk jóval nagyobb woolamanderekből is. Noha nem szerettem volna, hogy egy stintaril seregbe botlani a Nagytemplomba, kifejezetten örültem, amikor megláttam, hogy valamelyik csapatuk az engem zaklató woolamanderfalka felé tart.

A futásban azt élveztem a legjobban, hogy adott nekem valamit, csak az enyém volt, és csak rólam szólt. Lehet, hogy ez önzésnek tűnik, de Luke mind határozottabban hangsúlyozta, hogy előbb – utóbb mindannyian rájövünk, melyik Erő-képességekhez felelnek meg a természetes adottságaink, és hogy ebben a tekintetben eléggé elütünk majd egymástól. A mesterünk azt is elmondta, hogy ezek felfedezése még csupán egy kis részét fogja képezni önmagunk felfedezésének, valamint annak, hogy Jedivé váljunk. Mindenesetre a futás révén valahogy hidat verhettem a régi és az új életem közé, továbbá lehetőséget nyújtott arra, hogy elgondolkodjak a tanultakról, arról, hogy milyen irányba akarok fejlődni a jövőben.

A futás jót tett nekem, és nem érdekelt, hogy mit gondol rólam Gantoris, vagy bárki más.

Kam és én összeállítottuk a közelharckiképzés alapjául szolgáló edzéstervet, amit Skywalker mester néhány apróbb módosítással jóváhagyott. Így aztán megtanítottuk a többieket az alapvető módszerekre. Először mindenki lassan hajtotta végre az egyes mozdulatsorokat, aztán mind gyorsabban és gyorsabban, míg végül rögzültek bennük, és automatikusan reagáltak a támadásokra. Luke aztán belevitte az Erőt ebbe a keverékbe, amikor is megkért minket, hogy próbáljuk érzékelni az ellenfelünket az Erőn keresztül, és folyamatosan figyeljük, hogy mi történik vele.

A gyakorlatok folyamán elég sok gondom akadt, mialatt megpróbáltam végrehajtani azt, amit a mester kért. Egy alkalommal például Tionne-nal küzdöttem, a karcsú, ezüsthajú nővel, aki inkább tűnt tudósnak vagy énekesnőnek, semmint leendő harcosnak. Viszont az ügy iránti lelkesedése, valamint derűs kacagása révén remek tanítvánnyá és még jobb bajtárssá vált. Szóval, küzdelem közben a karját magasra emelve jött felém, mintha felülről akarna lesújtani rám. Érzékeltem a közeledését, és az egyensúlyának apró változásait is, de ennek nem láttam különösebb jelentőségét, ugyanis nem esett nehezemre belefordulni a támadási irányába, elkapni a kezét, kihasználni a lendületét, hogy áthajítsam őt a csípőmön.

És már a gyakorlat első pillanatában mindketten tudtuk, hogy fog történni.

Amikor aztán Kam elkezdett tanítani minket a fénykarddal való vívás tudományára, az ellenfél érzékelése még fontosabbá vált. Eza képességem egyre fejlődött, de nem bíztam benne eléggé ahhoz, hogy rábízzam magam. Jóllehet puha gumival bevont fakardokkal vívtunk, úgy álltam a harchoz, mintha valódi fénykardokkal csaptunk volna össze. Általában védekező taktikát alkalmazva felhasználva a Kamtól tanult alapokat, amelyek az esetek kilencven százalékában jó szolgálatot tettek nekem.

A többi tíz százalékban fájdalmas zúzódásokat szenvedtem el Gantoristól.

Kam instrukcióit igazán nem hibáztathattam, a társunk részletesen és alaposan megtanította nekünk a háromgyűrűs védelmet. A Külső Gyűrűt négy védelmi pozíció alkotta: a jobb felső, a bal felső, jobb alsó és a bal alsó. A fénykard markolata ilyenkor eltávolodott a testtől, a penge befelé, a középvonal irányába dőlt, hogy feltartóztassa a tágasan kaszáló csapásokat, amelyek rendkívüli erőt hordoztak ugyan, de a kivitelezésük eléggé lassú volt.

A Középső Gyűrű szintén négy védőpozícióból állt: magas, alacsony, jobb és bal. Mialatt a Külső Gyűrűben a kard rézsútosan dőlt, a Középsőben, a magas és az alacsony pozícióban párhuzamos volt a talajjal fej-, illetve térdmagasságban, míg a jobb és bal pozíciókban függőlegesen állt. A Középső Gyűrű arra szolgált, hogy feltartóztassuk a gyorsabb csapásokat, még mielőtt azok elérnék a testünket! Luke azt is hangsúlyozta, hogy a sugárlövedékek ellen a Középső Gyűrűben lehet a leghatékonyabban védekezni.

A Belső Gyűrű mozdulatai blokkolások helyett hárításokból álltak, és a hirtelen döfések, illetve vágások ellen szolgáltak. Ebben a harmadik vonalban a fénykard a test közelében volt úgy, hogy a markolat takarta a köldököt. A pengét jobbra-balra döntve, az alsó harmadával lehetett félrepattintani a támadó fél pengéjét, illetve ellencsapást mérni az ellenfél hasára vagy mellkasára. A Belső Gyűrű a védelem utolsó vonala volt, és rendkívül veszélyes mind a védekezés, mind a támadás szempontjából.

Azon a bizonyos délutánon Gantorisszal kerültem szembe a küzdőkörben. Miután magasabb volt nálam, élvezett némi előnyt, és persze a kardjával is messzebbre elért, mint én. Egyedül a fürgeségemben bízhattam, illetve abban, hogy a KorBiz tisztjeként sokszor kerültem durva és zűrzavaros összecsapásokba. Az is mellettem szólt, hogy a KorBiz-nál szerzett tapasztalataim jóvoltából tudtam, hogyan kell elbánni a Gantorishoz hasonló, megtermett alakokkal, és erőssen kételkedtem abban, hogy ő valaha is szembekerült egy hozzám hasonlóval.

Verejtékben úszó, hevesen ziháló társaink tágas körbe álltak, mi fejet hajtottunk egymásnak, és beléptünk a körbe. Jobbra fordulva tisztelegtem Skywalker mesternek, majd balra fordulva Kamnak. Kam felemelte a jobbját, egy ütemmel később gyorsan lerántotta, és felkiáltott:

- Rajta!

Rohamra számítva léptem egyet hátra. Gantoris szemében felgyúltak a diadal fényei, mintha az alig méternyi terület feladása hatalmas győzelem lett volna. Az ellenfelem fagyos mosolyt villantott rám, és lassú léptekkel megindult felém, többé-kevésbé úgy, ahogyan a prédára leső stintarilok lopóztak előre az ágakon. Járás közben vállszélességben tartotta a lábát, és a térdét kissé berogyasztotta, de én tudtam, hogy a támadás nem következik be mindaddig, amíg nem áll lábujjhegyre, és nem húzza ki magát, hogy minél nagyobb erővel sújthasson le.

A megérzésem, hogy mire készül Gantoris, éppen csak egy nano- másodperccel előzte meg azt, amikor megláttam, hogy összeszedi magát a támadáshoz. A heves rohamra figyelve majdnem elvesztettem a kapcsolatot az Erővel, de sikerült reagálnom az észlelésre, még mielőtt Gantoris lecsapott. Jobb felső pozícióba rántottam a kardomat, közben balra siklottam. Megállítottam a fegyverét, és olyan könnyen söpörtem félre, hogy magam is meglepődtem. És mivel kitértem a támadási vonalából, illetve máris túlhaladtam a bal oldalán, elég lett volna elcsavarni a csuklómat, hogy a pengémet a hasába vágjam - de nem tettem meg. Inkább az imént kapott előérzette összpontosítva eltáncoltam mellette, és felkészültem az új támadásra.

A következő az előzőnél is gyorsabbnak és erőszakosabbnak bizonyult. Gantoris a magasba emelte kardját, és fentről sújtott rám - ezzel a csapással, ha valódi fénykarddal hajtotta volna végre, a fejem búbjától a köldökömig kettéhasított volna: Felső védőállásba rántottam a fegyveremet, és megfeszítettem az izmaimat, de a pengék nem csattantak össze. Gantoris tanúbizonyságát adva, hogy sokkal gyorsabb annál, mint amire számítottam, oldalra és lefelé mozdította kardját, majd a kellő pillanatban visszahúzta középre, és keményen rávágott vele a jobb lábszáramra.

Noha a farudat vastag szivacshüvely borította, a találat erős fájdalmat okozott, ami pillanatok alatt szétterjedt az egész lábamban. Megpróbáltam ugyan felidézni magamban a fájdalom csillapítására szolgáló módszereket, amelyeket Luke az előző napokban mutatott be nekünk, de egy ádáz párbaj során aligha állnak elő az elmélyült meditációnak kedvező feltételek. Mialatt távolabbra perdültem, Gantoris ismét lesújtott rám. Eltalálta mindkét combom hátsó hajlatán, mire hangosan feljajdultam.

Az arcom égett a szégyentől. Nekem kellett volna segítenem másoknak, hogy képesek legyenek megvédeni magukat, erre tessék, Gantoris kétszer is elkapott, ráadásul büntetlenül. Fájdalmat okozott nekem, én pedig összezavarodtam és sebezhetővé váltam. Az önmagamról alkotott képem darabokra hullott, amikor végigsöpörtem tekintetemmel a társaim arcán - egyesek döbbenten, mások értetlenkedve, megint mások gúnyosan mosolyogva meredtek rám! Áldozatnak és bohócnak láttak engem, és ez a két kép megsemmisítette azt az arculatot, amit szerettem volna fenntartani magamról: Keiran Halcyon, a hős Jedi arculatát.

Aztán megint előérzetem támadt, és pontosan tudtam, hogy a következő csapás a jobb fülemen fog csattani, méghozzá akkora erővel, hogy megrepesztheti a koponyámat. Gondolkodás nélkül hasra vágtam magam, ollóztam egyet a lábammal, és a hátamra fordultam. A bokám beleakadt Gantoris térdébe, és egy gyors rúgással sikerült a talajra küldenem a megtermett férfit. A következő pillanatban átlendítettem magam felett a kardomat, rávágtam vele Gantoris ülepére, aztán egy újabb rúgással kiszabadítottam a lábamat.

Gantoris felpattant, és a szemét résnyire húzva méregetett, de én ülve maradtam, felhúztam a térdemet, és rátettem az államat. Nagy nehezen ellenálltam a kísértésnek, hogy dörzsölni kezdjem kegyetlenül sajgó lábszáramat, közben rákényszerítettem magam, hogy a fájdalommal nem törődve gondolkodjak arról, ami az imént történt. Azokban a pillanatokban, amikor teljesen kiszolgáltatott voltam, amikor vereséget szenvedtem, tudtam, mire készül az ellenfelem, és képes voltam ennek megfelelően reagálni.

Az viszont meglepett, hogy akkor tudtam meríteni az Erőből, amikor arra kényszerültem, hogy elszakadjak attól az arculattól, amelyet a társaimnak próbáltam mutatni. Amint abbahagytam a színlelést, és azzá változtam, aki valójában voltam, az Erő sokkal szabadabban áramlott bennem. Mintha a saját magam által, saját magamnak teremtett szerep akadályozta volna az áramlást, míg a szerepet feladva könnyűszerrel meríthettem volna belőle... Talán azért, mert nem formálhatom az Erőt, hogy megfeleljen a szándékaimnak - véltem magamban -, hanem saját magamat kell olyanná formálnom, hogy használhassam. Gantoris nekem szegezte a gyakorlókardját, és rámförmedt: - Gyerünk, csapjunk össze újra!

Én azonban félrehajítottam a fegyveremet, és kijelentettem: - Készen állok. Gyere!

- Vedd fel azt a kardot, Keiran!

Megráztam a fejemet, és elszántan válaszoltam: - Akármit akarsz is csinálni, itt vagyok. Gantoris kinézett a Jedi-mesterre, és megkérte:

- Szólj neki, mester, hogy védje magát! - Luke néhány pillanatig hol Gantorisra, hol pedig énrám villantotta kék szemét, aztán megszólalt:

- Úgy tűnik, Keiran beéri azzal, ha csupán védekezik. Gantoris felszegte az állát.

- Becstelenség lenne részemről, ha fegyvertelen ellenfélre sújtanék le.

- Hát akkor, ha nem sújtasz le, Keiran győzött - felelte Luke szélesen mosolyogva. - Győzz anélkül, hogy lesújtanál! Ez a lecke neked szól, Gantoris.

- Értem, mester - mormolta a nagydarab férfi.

Luke ekkor a kardom felé intett, mire az a levegőbe emelkedett, és odasiklott hozzám,

- Keirannak viszont nem ezt a leckét kell megtanulnia - folytatta a mester és hozzátette: - Keiran, ha akarod, védd magad!

Megfogtam az előttem lebegő fakard markolatát, és felálltamé Mosolyra húztam a számat, és már készültem dacos kihívást intéu Gantorishoz, amikor rájöttem, hogy ezzel csupán újra felépíteni azt tévképzetet, amely megakadályozott abban, hogy merítsek az Erőből. Védőállásba ugrottam, tisztelegtem Gantorisnak, és odaszóltam neki:

- Ha gondolod, folytathatjuk!

Óvatosan közeledett felém, és miközben éberen figyeltem őt, történt valami a látásommal. Hirtelen egy második és egy harmadik alakot - egyfajta szellemalakot - pillantottam meg az ellenfelem körül. Az egyik balra mozdult, a másik jobbra, majd a balra tartó leeresztette kardját, míg a jobbra mozgó felemelte. Aztán, amikor maga Gantoris is mozgásba lendült, és egy ütemmel később összeolvadt az egyik szellemképpel, tudtam, honnan érkezik és hová tart majd a csapása. Rádöbbentem, hogy mialatt ő a követendő taktika törte a fejét, valahogyan érzékeltem a gondolatait - a szellemek e gondolatok egyfajta kivetülései voltak. Így aztán, amint döntésre jutott, nyomban tudtam, mit választott, és könnyűszerrel kitérhettem a támadása elől.

A következő tíz perc folyamán tovább párbajoztunk. Korántsem tudtam csalhatatlan biztonsággal kifürkészni Gantoris szándékát, ezért több fájdalmas zúzódást szenvedtem el. És nem tudtam felfedezni szabályos mintázatot vagy ismétlődést. Négy-öt sikeres kitérés után egyre magabiztosabb lettem - sőt beképzelt - ekkor a megérzéseim cserbenhagytak, és súlyos árat fizettem a gőgömért. Amikor megőriztem hidegvéremet, és erősen összpontosítottam, sikerűiig a testemen kívülre terjesztenem az érzékelésemet, és ugyanúgy éreztem Gantorist, ahogyan láttam és hallottam őt Végül egy teljes percen keresztül újra és újra kitértem a csapásai elől úgy, hogy csupán pengéjének szele érte a testemet.

Gantoris fujtatva zihált, a ruhája verejtékben úszott. Távolabbra hátrált tőlem, maga elé állította kardját, majd rátámaszkodott, és kijelentette:

- Ez a folytonos eltáncolás jól működhet botok ellen, de nem védhet meg a valódi fénykardtól.

Hozzá hasonlóan én is kimerültem, így aztán leroskadtam a fűbe és lihegve válaszoltam:

Aligha fogok szembekerülni olyan ellenféllel, aki fénykardot forgat.

- Egy napon még az is megtörténhet - jegyezte meg Gantoris, és szemét résnyire vonva meredt rám. - Amikor megtörténik, légy nagyon óvatos!

Luke belépett a küzdőkörbe, kettőnk között fél térdre ereszkedett, és beszélni kezdett:

- Mire eljön az a nap, már sokkal jobban tudtok majd bánni az Erővel, ami azt jelenti, hogy sokkal hatékonyabb védelmi eszközökkel fogtok rendelkezni. Ne felejtsétek, ma még csak az első lépéseit teszitek meg az Erő útján. Úgy is mondhatnám, a gyerekkorotokat élitek az Erő birodalmában. Az itt elsajátított tanítások még csupán a kezdet.